muszáj , mert elfelejtem. Nekiállt dumálni, sikongat, néha olyan hangokat ad ki, mint egy felpörgő motor:-), imádja a visszhangos helyeket, mert akkor az ő pici hangja is zeng.
Belesodródtunk a szeparációs szorongásba, ha nem lát/ elmozdulok a helyemről, éktelen visításba tud kezdeni, mindegy, ki van vele ott, az apját is beleértve. Ő szegény eléggé el is van kenődve emiatt, pedig ha épp nincs rajta a hoppáré, tök jól elvannak.
Ha hívom, már jön utánam, turbós kisautó módjára, nagyon cuki. Egyre hosszabb a haja, már viszket a tenyerem, hogy valami csatot, gumit tehessek bele. Ez mondjuk nem csak az én vágyam, de a múltkor már apja is kimondta ,hogy egyértelműen látszik, hogy kellett nekem ez a kislány.
Nem mintha a fiúat nem imádnám, már szinte felnőttek, olyan szövegük van, hogy néha csak magamban röhögök, hátha valami tekintélyem még maradt. És pont azon gondolkodtam a minap, hogy ugyan anyagiakkal nem kényeztet a szerencse ( aka nem nyerünk soha a lottón ), de a három gyerekkel meg vagyunk áldva, de tényleg. Okosak, szépek, egészségesek, a nagyok is csak közepesen lázadók, ha elég szőrmentén bánunk velük:-), szóval igazán nem panaszkodhatok. Csak mindig többet szesetnék nekik adni, anyagilag is, mert tudom, milyen nehéz önűlló életet kezdeni, és szeretném/szeretnénk ezt nekik megkönnyíteni.
Most megyek csomagolni, mert holnaptól OB, és még a barátnőmmel is találkozom egy gyorsat ( az is megérne egy külön misét, hogy ő, aki Luxiban lakik, már többször, és hosszabban látta a lányt, mint az, aki itt él a városban..)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése